Éles tárgyak sorozat kritika
A múlt élesebb minden pengénél
Az Éles tárgyak remekül sikerült első (és miniszéria lévén utolsó) évadának közepén elhangzik egy monológ két szereplőt illetően, akiket sosem láttunk azelőtt, és akikről sosem hallunk többé. Az Amy Adams által alakított Camille megoszt egy történetet egy leszbikus lányról, aki halála után egy gyermeket hagyott maga után, aki felcseperedve mindenkivel lefeküdt, csak hogy környezete még véletlenül se foghassa rá, hogy ő is homoszexuális.
„Annyira félt az anyja örökségétől, hogy inkább a város ribancává vált” – vonja le a következtetést Camille, ezzel tulajdonképpen megfogalmazva a történet fő motívumát: talán nem vagyunk többek (sem kevesebbek) annál, aminek a környezetünk lát minket, és bármilyen messze is próbálunk menekülni ezektől a címkéktől, mintegy önbeteljesítő jóslatként pontosan azzá válunk, akivé sosem akartunk.
Wind Gap városát ellepik az agresszív édesapák, a túlóvó édesanyák, az elődeik rossz szokásaitól elszakadni képtelen lányok és a gyilkosnak titulált fiúk. Mindenki azt az utat járja, amit a város lakói akarva-akaratlanul kijelöltek nekik, és hiába isznak meg minden karnyújtásnyira lévő szeszes italt a szereplők, ezen nem változtathatnak.
Ebbe a láthatatlan, de nagyon is létező falba ütközik az előbb említett újságírónő, Camille is, akit a pilotokra jellemző alapozás ellenére már a kezdőepizód tizedik percében hazaküldenek szülővárosába, hogy tudósítson az ott történő bűnesetekről: egy évvel ezelőtt brutálisan meggyilkoltak egy kamaszlányt, most pedig egy újabb fiatal tűnt el.
Mielőtt észbe kapunk, már meg is érkezünk a kisvárosba, amit szépen, lassan ismerünk csak meg, mivel a készítők (a Glee egykori producere, Marti Noxon és a sorozat alapjául szolgáló könyv írónője, Gillian Flynn) nagyon okosan eleinte csak Camille pszichéjének boncolgatására szorítkoznak, rendezőjük (a Hatalmas kis hazugságokkal nem is olyan régen nagyot alkotó Jean-Marc Vallée) tűpontos képeinek és beállításainak hála hamar sikerül részletes képet alkotnunk az alkoholproblémákkal küzdő zsurnalisztáról.
Az alkotás igazi ereje azonban mégsem a remek írásban és a fantasztikus rendezésben rejlik, hanem a szerkesztésben: a karakterek túlzás nélkül a múltban léteznek, a jelen csak egy nagyon vékony szövet, melyen rendre átütnek az elmúlt idők hangtalanul retinánkba égő képei. Mielőtt felocsúdnánk, ugyanannak a szobának a harminc évvel ezelőtti verziójában állunk, és anélkül, hogy észrevennénk az átmeneteket, a tükörből már főszereplőink gyerekkori énjei néznek velünk farkasszemet.
A sorozat tehát páratlan megvalósítással és egy központi rejtéllyel is bír (ki a felelős a lányokkal történtekért?), de figyelemfókuszában mégis Camille családi élete áll: a felső középosztálybeli dekadenciában fuldokló mostohaapja, Alan (Henry Czerny), a kelleténél jobban saját magára emlékeztető húga, Amma (Eliza Scanlen) és a tradíciókhoz, valamint közösségben elfoglalt helyéhez görcsösen kapaszkodó édesanyja, Adora (Patricia Clarkson hihetetlen a szerepben). Egymás megvetésénél csak múltjuk sötét maradványai kötik őket jobban össze, melyek ugyan régen egyenlők lettek már az anyafölddel, de súlyuk alatt mind a mai napig nyög a Preaker-kompánia.
Az Éles tárgyak szereplői – mint azt fentebb említettük – mind sérült emberek, akik alkoholmámorba menekülnek ahelyett, hogy szembenéznének egymással vagy „szeretteikkel”. A széria azonban okosabb annál, hogy romantizálja a nihilizmusból fakadó önpusztító életmódot: míg például az HBO néhány évvel ezelőtti nagyágyújának (A törvény nevében) főszereplője, Rust Cohle halomszámára pusztította a doboz söröket és a karton cigiket Nietzsche-idézgetés közben – ezzel akaratlanul is menővé, emlékezetessé téve habitusait -, addig itt ilyesmivel nem találkozunk. Amy Adams hiába nyújtja élete alakítását, attól még nem néz ki kevésbé nyomorultul, ahogy minden reggel az előző nap alkoholsokkját még ki sem heverve veti rá magát a következő pohár italra.
A karakterek morális és fiziológiai dekonstrukciójához remekül illenek a zöldes-barnás déli tájak a maguk napszítta földjeivel és reménytelenségével: romos házak, rozsdásodó kapuk és légyzümmögéstől hangos tisztások váltják egymást, ahogy Camille és Richard Willis nyomozó (Chris Messina) egyre mélyebbre hatolnak Wind Gap mocskában.
Egyébként pont a megoldandó bűntény miatt intjük óvatosságra a történetek krimiaspektusáért rajongókat: az ügy maga jól kidolgozott, és logikusan jutunk el A pontból B-be, de tulajdonképpen csak katalizátorként szolgál a karakterek közti interakciók elindításához, így messze ez a széria legelhanyagolhatóbb részlete – habár az utolsó előtti rész végére az ügy elkezd beleilleszkedni a sorozat motívumaiba és gyönyörű párhuzamokat rajzol fel a Preaker-család tagjainak sorsát illetően, de ez is azt bizonyítja, hogy inkább a karakterek szolgálatába állították a rejtélyt.
Az Éles tárgyak tehát akkor működik a legjobban, mikor a jól definiált karakterek ütköznek egymással, vagy a jelen aktuális eseményei kapcsán belegabalyodnak saját múltjuk életüket behálózó fonalaiba – ilyenkor olyan összhang van a színészek, karakterek és megvalósítás között, hogy könnyen pánikroham közeli élményt válthatnak ki belőlünk a látottak.
Flynn másik világsikerű művével, a Holtodiglannal szemben egyértelműen ez a visszafogottabb, kevésbé pajkos alkotás, de talán pont emiatt marad tovább velünk: nagyon könnyű azonosulnunk azzal az érzéssel, hogy hiába hagyunk magunk mögött mindent egy jobb élet reményében, mégis mázsás súlyként cipeljük magunkkal jellemünket minden hibájával együtt. A legnagyobb rejtély így nem a gyilkos kiléte, hanem annak a kérdéskörnek a feszegetése, hogy érdemlünk-e megváltást egy teljesen elpazarolt élet leélése után.
Az ezáltal keltett egzisztenciális krízis pedig könnyen mélyebb sebeket ejthet bőrünkön, mint bármilyen más éles tárgy a sorozatban.
ELŐZETES: