Szó bennszakad, hang fennakad, Lehelet megszegik.
– énekelték Arany János walesi bárdjai, avagy ilyen az igazi csendes terror.
Mindenkinek megvan az a klasszikus horror klisé gondolom, amikor a házban a főszereplő próbál elrejtőzni a gyilkos, avagy a gyilkos szörnyek, kísértetek elől, a lehető legkisebb zajt csapva, nehogy rájuk találjanak, ami persze csak ideig-óráig (pár percig) fenntartható állapot, majd indulhat a nagy kergetőzés. Akkor most ezt a szituációt képzeljük el egy egész világra, egy teljes film hosszára nyújtva. Valószínűleg most a legtöbben szkeptikusan felvonják a szemöldöküket, mert ami pár percben működik, az már 90-ben egyenesen fárasztó, vagy idegőrlő. Szerencsére az utóbbi!
Érdekes tendencia van kialakulóban Hollywoodban, ugyanis úgy fest, hogy a komikus mellékszereplők valahogy nagyon értenek a horrorfilmek rendezéséhez. Jordan Peele és a Tűnj el! után az amerikai The Office Jimje, John Krasinski kapott lehetőséget a bizonyításra, aki nem csak rendezője, hanem társ-forgatókönyvírója, producere és szereplője is a filmnek, ezek alapján pedig kissé félő volt, hogy egy igazi ego trip kerekedik az egészből, legyen akármennyire is ígéretes a koncepció. Szerencsére azonban Scott Beck és Ryan Woods szkriptjét 2017 legjobbnak tartott forgatókönyvei között tartották számon, ráadásul az is jó pont, ha Krasinski feleségét Emily Bluntnak hívják, akit szakmailag nem lehet csak úgy elpazarolni. Krasinski pedig nemcsak hogy hihetetlen szakmai alázatról, hanem rutinos rókákat megszégyenítő profizmusról tett tanúbizonyságot és forgatta le ezt a mindössze 17 millió dolláros produkciót.
Ráadásul mindezt úgy, hogy a film nem csupán a dialógusokkal, hanem ebből adódóan az információkkal is csínján bánik. Idegen lények tartják rettegésben a világot, amik vakok ugyan, de mindenféle (és tényleg minden!!!) zaj alapján szagolják ki a zsákmányukat, amely élén az ember áll. Ebben a földi pokolban próbál meg túlélni egy tragédiától sújtott család valahol az amerikai vidéken, jobbára jelnyelvvel, vagy alig hallható suttogással kommunikálva és minden egyes mozzanatukat olyan óvatosan kivitelezni, mint amikor gimisként vasárnap hajnalban a bulit követően próbálunk végig osonni a recsegő padlódeszkákkal teli előszobán, nehogy a szülők felébredjenek és az érettségiig szobafogságra ítéljenek.
Ennyi a sztori és nem több, de nem is igényel többet, mert Krasinski mozijának pont az egyszerűsége adja a nagyszerűségét, valamint az első perctől az utolsóig a nézőt a székbe szögező feszültsége. Elvégre egy ilyen pokoli helyen a legalapvetőbb érzelmi reakciók, mint a sírás, a düh, a nevetés, de még a testi fájdalom sem kifejezhetőek, máskülönben az ember életébe kerülnek és minden egyes lépését – szó szerint – meg kell terveznie, akárhova is menjen, akármit is csináljon. Ebből a szempontból is elképesztően feszült, találékony a mozi, ahogy a világát felépíti és benne típusfiguráit mozgatja. Mert a koncepció értelemszerűen nem enged a szereplők lelkének a mélyre ásásában, mégis átérezzük az apa (Krasinski) nap mint nap viselt terhét és küzdeni akarását a családjáért, az anya (Blunt) kitartását, valamint a gyerekek félelmét és mélységes bűntudatát.
Ebből fakad, a Hang nélkül egyik legnagyobb erénye: koncepciójából adódóan váltogathat a zsánerelemek között, Krasinski pedig többé-kevésbé hibátlanul megoldja a feladatát, így lehetséges az, hogy mozija félelmetes horror, torokszorító thriller, megrázó családi dráma és modern némafilm egyszerre. Egy igazi bravúr, ha úgy tetszik. Mivel ezek mindegyike nem hogy elkülönül egymástól és a forgatókönyvírók kénye-kedvének van alárendelve, hanem szorosan egymásra épülve erősítik egymást, az ezek közti váltások logikusan és a para faktor tekintetében hatásosan működnek. Olyannyira, hogy a mozinézők közötti kólaszürcsölés, popcorn ropogtatás és zacskó csörgés sosem volt még ennyire zavaró és élményromboló. Krasinski pedig ezt a szűk 90 percet ügyesen használja ki a dominó effektusnak megfelelően és míg első fele szépen, lassan építkezik, addig a második része már egy karfaszaggató hullámvasút, amiből nincs kiszállás és egymást váltják a feszültebbnél feszültebb szekvenciák.
Szerencsére Krasinski elkerülte a csapdát és nem csinált magának egy igazi one man showt ebből a kamaradrámából (noha egyértelműen az apa szerepe a legmarginálisabb) hanem alázatosan adogatja tovább a stafétát – miközben egyszerre feszült és aggodalmaskodó apaként is kiváló – kihasználva az asszony színészi adottságait, Blunt pedig (már csak tehetségéből adódóan is) szavak nélkül is képes hozni az egyszerre fájdalomtól gyötört és túlélni vágyó, gondos anyatigrist. Mindemellett azonban két gyerekszereplője is képes felnőni a nagyokhoz: Noah Jupe rémülete, félelme végig átérezhető, azonban az igazi felfedezés mindenképpen a nagyobbik, gyötrődő testvért alakító, mindössze második filmszerepében feltűnő Millicent Simmons egyszerre szívszorító és visszafogott játéka.
Azt viszont le kell szögezni, hogy Krasinski mozija nem reformálja meg a műfajt, „csupán” kimaxolja a zsánerelemek által kínálta lehetőségeket, Krasinski pedig helyenként ezt már zavaróan túl is teljesíti. Mivel a forgatókönyvnek kevés karakter- valamint történetépítő elemmel kell dolgoznia, ezért elkerülhetetlen még a folyamatos feszültségkeltés közepette is, hogy ne lássunk előre ezt-azt a végkifejletet tekintve, valamint a film érdemi plot-twistje is némileg kilóg a reálisan megalkotott világképből és inkább hat forgatókönyvírói önkénynek. Krasinski pedig hiába alkalmazza rendkívül tudatosan a csendet és a zajokat (szívgyógyszert bekészíteni!!!), vagy Marco Beltrami hol feszülten idegtépő, hol érzelmes score-ját, felesleges és értelmetlen jump scare-ek is rontják az élményt. Ezek viszont tényleg apró neszek ebben a delejes csendszimfóniában, amelyben a legfőbb horrorelemet nem az egyébként rettentő kreatív és pofás kreatúrák jelentik, hanem a stáblista. Producer: Michael Bay.
A cikk szerzője a filmet az Egyesült Királyságban látta. A Hang nélkül magyarországi bemutatója május 3-án esedékes.
Pavlics Tamás | puliwood.hu