Knightfall [Templomosok] sorozatkritika

A History Channel legújabb dobása, (amely hozzánk az HBO révén érkezett el) nem lett akkora durranás, mint a csatorna zászlóshajója, a Vikings, cserébe a nézettsége nem volt rossz, és az utolsó részeken látszott, hogy nem igényelte a nagy nevű felvezetőműsort. Viszont amit kaptunk az a legjobb pillanataiban is legfeljebb az ikonikus előd legelcsépeltebb epizódjait idézte.

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a dörzsöltebb junkie-k közül senki nem merné a Knightfallt jó sorozatnak nevezni, de azért az egyszer nézős kategóriába simán elfér. Egyetlen mondatban úgy tudnám összefoglalni a sorozathoz fűződő viszonyomat, hogy azért bosszantott fel igazán, mert sokkal jobb is lehetett volna.

Félreértés ne essék: a kreatív fantázia meglétét senki nem fogja elvitatni a szerzőktől. Volt egy-két jó húzásuk, amelyekkel akár el is feledtethették volna a hiányosságokat. Ugyanakkor a végeredmény elég elcsépeltre sikeredett. Mintha maguk sem tudták volna eldönteni, hogy milyen történetet akarnak elmesélni, néha szappanoperába illő fordulatokat láthattunk, máskor úgy tűnt, hogy a sorozat epikus jellegét akarják erősíteni.

A Grál körül elindítottak egy misztikus szálat, amit a tíz rész alatt sem tudtak igazán elmélyíteni, gondolok itt arra, hogy miként menekült mégis meg, és tulajdonképpen mi az oka annak, hogy a pápa hirtelen megváltoztatta a viselkedését Landry iránt. (Illetve ez valójában jól sejthető, ahogy a legtöbb fordulat is eléggé kiszámíthatóan alakította a cselekményt).

Na de semmi gond, egy közepes sorozatot is fel tud dobni a színészi játék, a környezet kivitelezése vagy éppen a hangulat, amit áraszt magából. A Knightfall esetében azonban egyik sem adatott meg nekünk, azok a vonások, amelyek szerencsés esetben egymást erősítik, most inkább arról gondoskodtak, hogy véletlenül se lássunk többet egy történelmi díszletek között játszódó szappanoperánál.

A színészi játék esetében én nem tudtam eldönteni, hogy a rendezők instrukciói miatt nyúltak ennyire félre, vagy az összeválogatott gárda szerepelt kifejezetten halványan. Emlékezetes színészi játékot egyet sem láthattunk. Átlag felettiek közül talán egy akad.

A VIII. Bonifác pápát játszó Jim Carter minden egyes felbukkanásakor sikeresen vitte el a show-t a többiek elől, esetleg még az intrikus Nogaret-t alakító Julian Ovendent lehetne említeni, de őt is erős kérdőjellel. Nála és számos karakternél megfigyelhető volt az, hogy egyszerűen túlzásba vitték a manírjaikat, ami különösen a IV. (Szép) Fülöp királyt játszó színésznél volt feltűnő, akinek szerintem egyetlen hiteles pillanata nem akadt a sorozatban.

Ha pedig nem játszották túl a karaktereiket, akkor fájdalmasan kevés arccal dolgoztak.Tom Cullen például nem hiszem, hogy ezt a főszerepet fogja magával vinni a meghallgatásokra. Ez persze nem biztos, hogy az ő felelőssége, a sorozat során végig az volt a benyomásom, hogy nem sikerült komoly mélységet adni a karaktereknek, és itt újfent visszautalnék arra, hogy egy történelmi díszletek között játszódó szappanoperát kaptunk, vagy hogy ha hasonlatokat akarok mondani, akkor a Knightfall közelebb van a Reignhez, mint a Vikingshez.

Tovább spoilerekkel folytatom!

[s p o i l e r]

Említettem, hogy igen kevés meglepetést tudtak okozni a részek során, legalábbis nekem biztosan, a fordulatok szinte kivétel nélkül kiszámíthatóak voltak. Utalnék itt például a katalán királyné meggyilkolására (ha két ember megy be fegyverrel egy helyiségbe, akkor kettejük közül a főhős biztos ki fog jönni onnan). Ezek a motívumok és a már fentebb panaszolt színészi játék egy kissé színpadiassá és teátrálissá tették az egész sorozatot.

Fel lehet róni azt is a sorozatnak, hogy nem mindegyik szálat sikerült kézben tartani. A Grál utáni kutatás még csak-csak adott egy vázat az egész történetnek, de például Parsifal karakterének az íve, (társulva a zsidó lányhoz fűződő bimbózó szerelmével), szinte teljesen kihagyható lett volna a Knightfallból, az utolsó részekben már azt is könnyen el lehetett felejteni, hogy a karakter egyáltalán létezett.

De említhetném a mongol bérgyilkos felbukkanását, akinek igazából semmilyen szerepe nem volt azon kívül, hogy eszköze legyen Nogaret-nek, még tisztességes előzménytörténetet sem igen kapott. Egy kicsit olyan szerepe lett neki, mint a közepes fantasytörténetekben a nagy ellenséget elpusztító mágikus szernek, amelyről valahogy csak a történet második felében szerez mindenki tudomást.

A színészek kapcsán kipanaszkodtam magam, a díszletek és a környezet miatt csak azért nem teszem, mert közismert, hogy előbbi leégett a forgatás közben, így az időnként túltengő CGI-t, vagy éppen a túl nagy számban alkalmazott belső szobás jeleneteket meg tudtam bocsátani.

Igaz, az már egy kicsit kevésbé magyarázható, hogy kerülték a sok statisztát igénylő tömegjeleneteket, és ez alól legfeljebb az utolsó rész jelentett kivételt. Azt pedig már csak halkan teszem hozzá, hogy egy intrót igazán összedobhattak volna.

A történelemmel azért nem fogok példálózni, mert nincs nagyon miért. És bár újfent le kell szögezzük, hogy nincs olyan, hogy egy sorozat vizuális történelemkönyv legyen, rögtön tegyük is hozzá, hogy a Knightfall meg sem kísérelt azzá válni.

Hogy fontos szereplők maradnak ki, azt alighanem könnyű megbocsátani bármelyik alkotónak, így gyúrták össze például Nogaret alakját Enguerrand de Marignyval, aki a IV. (Szép) Fülöp rendkívül befolyásos kancellárja és miniszere volt. Az is valahol érthető, hogy Fülöp fiait miért hagyták ki a történetből, ám azt már nehezebb követni, hogy miért csak az évad felénél jutott eszükbe, hogy Johanna egyébként Navarra királynője is. Mint a saját jogán is uralkodó királynő, aligha lehetett volna azt megtenni vele, mint amit a sorozatban (bezárni vagy egyenesen megölni), és felesleges is lenne tovább ragozni a dolgot.

Egy jó pontot azért felírnék a sorozatnak: a lovagok többnyire jól látható módon viselték a gambeszont a páncéljuk alatt, amelyet középkori vagy középkorias fantasyvilágban játszódó sorozatokban rendre kifelejtenek. A Da Vinci Code nagyjából hasonló motívumokból táplálkozott, mint a Knightfall, legfeljebb a Francia Királyság kellős közepén random módon flangáló asszaszinokkal egészítették ki. Aki történelemhez hűbb feldolgozást akar ezekről az évekről, annak továbbra is inkább Maurice Druon: Elátkozott királyok című könyvsorozatát ajánlanám.

A sorozatot inkább azoknak javaslom, akik egy egyszerű popcorn darabnál nem vágynak többre, és éppen múlhatatlan sóvárgást éreznek egy középkori fantasy iránt.

Nem láttad még ezt a sorozatot? Nézd meg most a TELJESFILM.INFO portálon:

Templomosok

Írta: Qedrák  | Sorozatjunkie