Winnetou és Old Shatterhand a Halál Völgyében

Kingsley őrnagyot a távollétében azzal vádolják meg, hogy tetemes mennyiségű aranyszállítmánnyal – vagyis a hadsereg aranyával – kereket oldott. Mabel Kingsley, az őrnagy lánya eközben tisztázni tudná az apját egy levéllel, amely állítólag tartalmazza az arany lelőhelyét. Persze a lányra rengeteg veszély leselkedik, hiszen az aranyra sok embernek fáj a foga. Old Shatterhand éppen időben érkezik, hiszen Mabelt megtámadják és majdnem megszerzik tőle a levelet. Mabel aztán a bíróságon hatvan napot kér ahhoz, hogy tisztára mossa halott apja nevét, a bíróság pedig egy tanút kér megnevezni, aki segíteni fogja a őt. Old Shatterhand az, aki jelentkezik a küldetésre.

Ez a rész kronológiailag a Winnetou III. és az Old Shatterhand közé esik. Ez a film is tele van izgalommal és romantikával, de középpontjában persze a jó és a kapzsi gonosz harca áll. Kingsley elrejt egy arannyal megrakott kocsit, és mielőtt aljas módon meggyilkoják, el tud küldeni egy levelet lányának, Mabelnek. A gyilkosai megpróbálják minden áron megkaparintani a levelet, mert azt feltételezik, hogy benne van a kincshez vezető térkép. Ezáltal Mabel is életveszélybe kerül, de szerencsére Winnetou és Old Shatterhand melléállnak.

Winnetou und Shatterhand im Tal der Toten ist ein Kinofilm aus dem Jahr 1968 frei nach Motiven von Karl May (Karl-May-Film).

Der letzte Karl-May-Film der 1960er Jahre versammelt noch einmal einige Hauptdarsteller des ersten, „Der Schatz im Silbersee“. Mit dem im Karl-May-Verlag erschienenen Roman „Im Tal des Todes“ (freie Bearbeitung von Handlungssträngen des Karl-May-Kolportageromans „Deutsche Herzen – Deutsche Helden“^[1]) hat der Film auf den ersten Blick nichts zu tun. Geht man allerdings das Buch und die Verfilmung im Detail durch, so erkennt man einen sich fest am Buch orientierenden Ablauf. Durch die Besetzung erinnert der Film jedoch des Öfteren an den ersten Film „Der Schatz im Silbersee”. Lex Barker spielte zum letzten Mal seine Paraderolle als „Old Shatterhand”, die „Old Firehand” aus dem Originalroman ersetzen soll. Zum letzten Mal erklingt auch die bekannte Musik von Martin Böttcher. Die Uraufführung erfolgte am 12. Dezember 1968 im Mathäser-Filmpalast, München.