Oscar 2019: Kik lesznek a jelöltek és a nyertesek?

Mit akarnak idén az Oscar szavazói? Több nézőt vagy folytatni a megkezdett utat? Politizálni, üzenni vagy visszatérni a hollywoodi csillogáshoz? Történelmet írni, példát statuálni vagy csak hátradőlve csinálni egy jó kis showműsort? Nos, mindegyikre lesz lehetőségük…

Addig azonban még hosszú az út, és mint tudjuk, az Oscar nemcsak a filmekről szól, számtalan más tényező is meghatározó lehet egy-egy díj vagy jelölés megítélésében. Ezekről majd szó lesz az adott filmeknél, általánosságban azért elmondható, hogy nem baj, ha egy film a költségvetéséhez képest tisztességes bevételt termel. Ez mostanában már nem döntő tényező, de azért az

még mindig fontos, hogy egy-egy alkotás legalább a belefektetett pénzt termelje vissza.

Másik tényező természetesen a kritikai megítélés és ezzel együtt az elnyert kritikai díjak száma, amelyek az utóbbi időkben talán a leghangsúlyosabb meghatározói voltak minden díjszezonnak. Harmadszor ott vannak a filmek forgalmazói, akiknek ki kell alakítaniuk a megfelelő stratégiát, hogy a „versenyzőiket” megfelelően prezentálják a szavazók felé. Tudniuk kell, hogy a saját istállójuk portékái közül melyik rezonál majd legjobban az Akadémia tagjainak ízlésével. Mert bizony ez az utolsó és legfontosabb tényező.

El kell érni, hogy a szavazók meg akarják nézni a filmet, onnantól kezdve pedig már az adott alkotás járja a maga útját. A nézők vagy szeretni vagy utálni fogják, vagy relevánsnak érzik vagy rutinmunkának. Meglátják benne azt az üzenetet, ami mögé oda akarnak állni vagy csak egy jót szórakoznak. Ez pedig itt a kínálat, amelyről dönteniük kell:

Csillag születik – WARNER

Ha tizenöt évvel korábban lennénk, azt mondanám, a Csillag születik maga a nagybetűs Oscar-mozi, hisz benne van minden, amit akkoriban a szavazók imádtak. Egy felemelkedés-történet a showbiznisz világából, annak minden csillogásával és árnyoldalával – a főszerepben egy színésznővel, aki minden erejével azon van, hogy egy másik oldalát mutassa meg. A kamera mögött pedig ott a sztár, Bradley Cooper egy új szerepkörben, Hollywood pedig imádja a színészekből lett rendezőket.

De az is tény, hogy a Csillag születik már a téma sokadik feldolgozása, és a korábbi alkotások közül legalább kettő örökzöld, sokat vetített darabja az amerikai filmtörténetnek. Vajon a szavazók meglátják majd benne azt a pluszt, ami miatt létjogosultsága van egy sokadik verziónak? Sőt, egyáltalán van benne valami, ami a mának szól? Ezek a kérdések persze a jelölést nem zavarják, szinte biztos, hogy a film kap majd 6-8, ha nem több nominációt (és pár Golden Globe-ot), de amikor majd a díjakról kell dönteniük, a szavazólapjaik fölött biztosan elgondolkodnak ezeken.

Az legalább biztos, hogy a stúdiója teljes mellszélességgel mögötte áll majd, hisz nem nagyon van más film talonban. Clint Eastwood következő filmje (The Mule) ugyan még bemutatás előtt áll, s ha kedvező fogadtatásban részesül, okozhat némi belső ellentétet, hisz Eastwood pontosan azokban a kategóriákban lenne érdekelt, amelyekben Cooper. Ennek megválaszolására még várni kell. A harmadik, a díjszezonban bevethető alkotás a Warner háza tájáról nem okoz majd ilyen gondot, a Crazy Rich Asians ugyanis a női mellékszereplők között indítja majd Michelle Yeoh-t, vagyis abban a kategóriában, amelyben a Csillag születik nem igazán érdekelt.

Roma – NETFLIX

Néhány évvel ezelőtt Cary Fukunaga Beasts of No Nation című alkotása hiába zsebelt be egy sor szakmai díjat, az Amerikai Filmakadémia szóra sem méltatta a Netflix gondozta produkciót. Tavaly aztán megtörtént a fordulat, a szintén a Netflix égisze alatt bemutatott Mudbound már nemcsak jelöléseket szerzett, hanem fontos kategóriákban tette azt, sőt, történelmet írt az első, Oscar-díjra jelölt női operatőrrel. Úgy tűnik, az Akadémia megbékélt a helyzettel, amit a Romatovább finomíthat majd. Különösen úgy, hogy a Netflix további engedményeket tett, az online bemutató előtt már egy hónappal moziba küldi a filmet több amerikai nagyvárosban és további 19 ország filmszínházaiban.

A gesztus nem véletlen, hisz a Roma nem csak hogy Arany Oroszlánt nyert Velencében, de az év egyik, ha nem a legjobb kritikai fogadtatásban részesült filmje. Mindez egy olyan rendezőtől, akit szeret a szakma, akinek már Oscar-díjat is adtak a Gravitációért, és aki most elkészítette élete legszemélyesebb filmjét, amelynek ő volt írója, rendezője, társproducere, operatőre és az egyik vágója is. Természetesen nehezíti a film pozícióját, hogy spanyol nyelven készült, de már elég sokszor előfordult, hogy nem angol nyelvű filmek is bekerültek a fő kategóriába. Nyerni viszont még egy sem tudott ott. Persze az Akadémia mostanában tett pár úttörő lépést, úgyhogy ki tudja, talán idén egy újabb fal dől le. A minőségi háttér megvan hozzá, ráadásul ezzel a lépéssel úgy lehet politikai üzenetet küldeni Trump felé, hogy a film maga egyáltalán nem politizál.

Az első ember és Green Book – UNIVERSAL

A Universal egy fokkal nehezebb helyzetben van úgy, hogy a papírforma szerint két aranytojást tojó tyúk van a birtokában. Az egyik Damien Chazelle, azaz minden idők legfiatalabb rendezői Oscar-díjasa, aki a tizennégyszeres jelölt Kaliforniai álom után egy klasszikus amerikai hős, az elsőként a Holdra lépő Neil Armstrong történetével rukkolt elő. Ahogy azt Chazelle-től megszokhattuk, a film technikai részét most is ki lehet tenni a kirakatba. A vágástól kezdve az operatőri munkán át a hangdizájnig minden a helyén van, ezekkel most sem lesz probléma, a szakma értékelni fogja ezt.

Más kérdés, hogy a nézők egy része túl száraznak találta a filmet, ami a korszakos tett helyett az emberre fókuszál, aki azonban nem volt olyan érdekes személyiség. És ez bizony a bevételeken is meglátszik, és nagy probléma lehet majd akkor is, amikor a szavazókra tucatjával eresztik rá a néznivalót, s egy ilyen dömpingben bizony felerősödnek hibák. Ezt tetézi az a rendezői döntés, hogy a filmből kimaradt a legendás zászlókitűzés, amit Amerika patriótái személyes sértésnek vettek. Persze nem tűnik ez nagy dolognak, de ha az amerikaiak valamit nem állnak, akkor az az amerikai értékekkel való packázás. A Zero Dark Thirtyt anno szinte teljesen lenullázta a kínzásjelenet körüli balhé, tavaly pedig valószínűleg jó néhány díjtól esett el a Három óriásplakát Ebbing határában a rendőrőrs felgyújtása miatt.

Sajnos a másik biztos befutónak tűnt Green Book háza táján ugyanez történik.

A film megnyerte a Torontói Nemzetközi Filmfesztivált, amellyel Peter Farrelly alkotása olyan aranycsapatban találta magát, mint az imént említett Ebbing és Kaliforniai álom vagy a 12 év rabszolgaság, A király beszéde vagy a Gettómilliomos. Jött azonban egy sajtótájékoztató, ahol a főszereplő Viggo Mortensen kimondta a tiltott N-betűs szót, és bár egyáltalán nem volt mögötte ártó szándék, a pokol elszabadult. Persze ez leginkább Mortensen esélyeire lesz hatással, a filmnek ezzel szemben azzal kell megküzdenie, hogy bár a közönség nagyon szereti (még ha a bevételen ez nem is látszik…), a kritikusok nem rajonganak annyira érte.

Szóval érdekes lesz majd látni, hogy a Universal hogy olt majd tüzet, már ha szükségük lesz rá. Hisz ott van még nekik talonban Robert Zemeckis következő filmje, amelyben Steve Carrell egy brutális támadás túlélőjeként nem hétköznapi módszerrel próbálja magát túltenni az egész életét felforgató traumán. Azt nem mondom, hogy ha a Welcome to Marwen siker lesz, akkor félredobnak mindent, ám az biztos, hogy egy ilyen helyzet nagyban átírja majd a házon belüli játékszabályokat.

A kedvenc és Can You Ever Forgive Me? – FOX SEARCHLIGHT

A Fox Searchlight háza táján nem ilyen jellegű bajok vannak. Yorgos Lanthimos (A homár, Egy szent szarvas meggyilkolása) már évek óta meghatározó alakja nem csak a díj- és a fesztiválszezonnak, de az egész filmgyártásnak. Az extravagáns és megalkuvásmentes stílusa azonban akadály, ha a mainstream területére lépünk, hisz ott sokszor megakad az, ami nehezebben befogadható, és ami fura. Legújabb filmje, A kedvenc sok szempontból illeszkedik ebbe a sorba, de ugyanannyira ki is lóg belőle. Először is, nem a rendező kreálta világban, hanem a valóságban játszódik. Történelmi kosztümös film annak minden velejárójával, csak az átlagnál jóval különcebb karakterekkel és meghökkentőbb megoldásokkal.

A stúdiónak pontosan ez lesz a feladata, hogy elfogadtassa a filmet a szakma azon részével, ahol a konvencionálisabb filmeket részesítik előnyben. Eddig úgy tűnik, ez sikerül is, a Gotham után az Independent Spirit Awardson is sikerült bekerülni a filmnek a legjobbak közé, de az Oscar más. A forgatókönyvírókkal nem lesz gond, és a színészek sem fogják elutasítani Olivia Colman már most többszörös díjnyertes alakítását, de ennél nagyobb dolgokra is képes a film.

A stúdió másik nagy dobásáról ugyanezt gondoltam, hisz a Can You Ever Forgive Me egy jóval egyszerűbb történet, de ami még fontosabb, hogy olyan, amit a showbiznisz résztvevői át tudnak érezni. Egy írónőről szól az igaz történet, Lee Israelről, Katharine Hepburn és Estée Lauder életrajzírójáról – aki egyszer csak kimegy a divatból. A Csillag születik mellett ez lehetne a Csillag elhalványodik, a szakmának pedig harapnia kéne rá, de úgy tűnik, valami hiba van a rendszerben. Ami sikerült A kedvencnek az eddigi díjaknál és jelöléseknél, az ennek a filmnek nem jött össze. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem is fog, de ahhoz bele kéne adni apait-anyait, hogy például a harsány komédiák után egy csendesebb, komolyabb szerepben bemutatkozó Melissa McCarthy eljusson az Oscar-jelölésig.

Azonban a Searchlight esetében soha nem szabad elfelejteni, hogy van a nagy anyavállalat, a Fox, amely idén is előrukkolt két, a díjszezonban jól bevethető alkotással. A 12 év rabszolgaságrendezőjének új filmje ráadásul kerülőúton érkezik a széles körben terjesztett, zsánerfilmek irányából abban a reményben, hogy a szavazók majd meglátják benne azt a pluszt, ami mögé bátran oda lehet állni. Plusz pedig van bőven, kezdve a nagyszerű színészgárdával: Viola Davis, Liam Neeson, Carrie Coon, Robert Duvall, Daniel Kaluuya, Colin Farrell – nem sorolom tovább, már ennyi is elég hozzá, hogy a Nyughatatlan özvegyek ugyanazt a hatást érje el a színészeknél, mint tavaly a szintén a „női erő” jegyében fogant A számolás joga.

És itt kell megemlíteni a Bohém rapszódiát, ami ugyan a kritikusok értékeléseinél messze alulteljesített, de ez nem fogja meggátolni a Foxot, hogy Rami Maleknek megpróbálják összehozni a sokak szerint abszolút megérdemelt Oscar-jelölést a férfi főszereplők között.

Ha a Beale utca mesélni tudna (If Beale Street Could Talk) – ANNAPURNA

A nagy cápák között kis halnak minősülő Annapurna pontosan az ebből a helyzetből fakadó hátránnyal kell, hogy megbirkózzon. Kis stúdió lévén jóval korlátozottabbak a lehetőségei, mint a hatalmas infrastruktúrával rendelkező társainak, pedig bőven lenne nekik mi mögé odaállni. A mindenre elszánt rendőrnő szerepe újabb jelölést szerezhetne Nicole Kidmannek a Destroyercímű filmért, és ugyanez igaz A Sisters fivérek (The Sisters Brothers) című western címszereplő bérgyilkosait alakító John C. Reillyra és Joaquin Phoenixre, de ugye egy Oscar-kampány méregdrága, vagyis

a kisebb „játékosoknak” kétszer is meg kell gondolni, mire költik a pénzüket.

A leglogikusabb lépés persze az, ha azt a produkciót erősítik, ami máshonnan is a legnagyobb hátszelet kapja. Az Annapurna esetében ez az alkotás idén a két éve a legjobb film Oscarjával távozó Barry Jenkins új munkája, a James Baldwin klasszikus regénye nyomán készült Ha a Beale utca mesélni tudna pont annyira amerikai történet, mint amennyire univerzális. Amerikai, mert ott vannak benne azok az emberi jogi kérdések, amelyek ma is aktuálisak a fekete közösség számára, de univerzális, mert valójában a kitartásról és a szerelem erejéről szól, és ennek semmi köze a bőrszínhez.

És az emberek azonosulnak is vele, mi sem bizonyítja jobban, mint a torontói dobogós helyezés és sorra érkező jelölések a különböző kritikai és szakmai csoportoktól. Semmi kétség, ez lehet az Annapurna legerősebb játékosa, viszont egy fontos filmjük, a Vice még az igazi megmérettetés előtt áll. George W. Bush alelnökének ellentmondásos története jó kezekben van a politikusabb történetekben jártas Adam McKay kezében, Amy Adams, Christian Bale, Sam Rockwell, Steve Carell, Jesse Plemons és Eddie Marsan pedig egy igencsak megkapó gárdát alkot – arról nem is beszélve, hogy Dick Cheney egy olyan amerikai politikus volt, akinek a tevékenysége bőven túlmutatott az ország határain, így a külföldi szavazók számára sem érdektelen a története.

Csuklyások: BlacKkKlansman – FOCUS FEATURES

A Focus Features háza táján egyelőre több a kérdőjel, mint a megválaszolt kérdés. Kezdem az utóbbival, mert ami meg van válaszolva, az nagyon határozottan meg van válaszolva. Fred Rogers neve valószínűleg ideát nem sok mindenkinek mond valamit, viszont odaát minden idők egy legnépszerűbb gyerekműsor-vezetője volt. És ezt a népszerűséget bizony kemény dollármilliókban mérheti a Focus a róla készült dokumentumfilmmel, ugyanis a Won’t You Be My Neighbor már bőven 20 millió dollár fölött jár, ami egy dokumentumfilm esetében egészen elképesztő összeg.

A játékfilmek terén azonban már nem ilyen rózsás a helyzet, hisz a Két királynő (Mary, Queen of Scots) – ami újra helyzetbe hozhatná Saoirse Ronant és Margot Robbie-t – egyelőre nem sokat mutatott magából, mint ahogyan Joel Edgerton Eltörölt fiúja sem. Ami viszont megmutatkozott, az nem jó, és itt most hadd álljak meg egy szóra. Az Oscar történetének még mai napig nagy kérdése, hogy fekete rendező még sosem nyert. A Focus ezt lovagolhatta volna meg, hisz a Csuklyások tökéletesen alkalmas erre. Spike Lee az egyik legrégebben dolgozó, elismert fekete rendező, új filmjére pedig a világ legnevesebb filmfesztiválja, Cannes adta az áldását.

Az eredmény valahogy mégsem látszik, a Csuklyások sorra marad le a fontos jelölésekről (Gotham és az Independent Spirit) és ez nem jó előjel. Lehet közrejátszik benne, hogy Spike Lee-t szinte senki nem tartja kedves embernek, de az is valószínű, hogy a Focus túl korán rajtoltatta el a filmet. Így a felhajtás pont addigra ült el, mire szükség lett volna rá. Természetesen innen még talpra lehet állni, de a publicistákat meg fogja dolgoztatni, az tény.

A hitehagyott (First Reformed) – A24

Néhány éve még senki nem hallott róla, de az A24 mára határozott tényezővé vált a minőségi filmforgalmazásban. Hogy nagyon ügyesen csinálnak mindent, azt 2018 is tökéletesen bizonyítja. Nincs sok pénzük, de úgy osztják el a filmjeiket, hogy egyszerre ne is kelljen sok. Lassan, néha hónapok alatt építkeznek, de annak pont akkor látszik az eredménye, amikor kell.

Néhány hete még senki nem gondolta túl komolyan, hogy az A24 idén labdába rúg a kis filmjeivel (és ezt a hibát nem először követjük el!), de az okos taktikájuk megint kifizetődött. Toni Collette neve egyre több díj esetében bukkan elő az Örökség kapcsán, és ez már önmagában kész csoda. Aztán ott van az Eighth Grade, amely körül szintén egyre több a szóbeszéd, de a legnagyobb dobás Paul Schrader filmje, A hitehagyott, amit a már sokat emlegetett Gotham és az Independent Spirit jelölései után kénytelenek vagyunk a lehető legkomolyabban venni. A kis filmek számára persze könnyebben fordul a kocka, de ha a kritikusok kitartanak mellettük, bármelyik a három közül elérhet Oscarig, A hitehagyott akár a legfőbb kategóriában is.

Fekete Párduc – DISNEY/BUENA VISTA

És végül jöjjön a Disney, ahol gyorsan tudjuk le a kötelezőt: A hihetetlen család 2., Ralph lezúzza a netet – animációs Oscar, ásít, lépjünk tovább. A stúdió karácsonyi durranása, a Mary Poppins visszatér már csak Meryl Streep, de még inkább a szupernépszerű Lin-Manuel Miranda miatt sem érdektelen, de azt a Disney is tudja, hogy az igazi nagyágyú már hosszú hónapok óta a zsebükben van: a Fekete Párduc.

Az Amerikai Filmakadémia pár hónappal ezelőtti, azóta szerencsére visszavont ötlete, miszerint létre kell hozni egy „Legjobb populáris film” kategóriát, egyértelműen a nézettségnek szólt. A nézettségnek, ami csökken, de még így is piszok magas. Most persze belemehetünk, hogy egy négyórás showműsor nézettségét nem egy kétperces szegmens fogja megmenteni, de ne menjünk. A lényeg az elvben van, és ez az, amit a Disney publicistái ki is használnak. Teszem hozzá, nagyon okosan. Oké, ne legyen ilyen kategória, mondják ők, hisz itt van például a Fekete Párduc, simán befér a legjobb filmek közé, tessék beszavazni.

Mi lehet az ellenérv? Tessék megnézni a Rotten Tomatoest vagy a Metacritic értékeléseit, a Fekete Párduc az év egyik legjobb kritikai fogadtatású filmje. A bevételei fenomenálisak, Amerika fele rajong a filmért – és nem utolsó sorban, ez az év egyetlen, ilyen magas kritikai átlagú filmje, aminek nagyobb nézettsége van az Oscarnál

A puszta tényeket nézve az ilyen mutatójú filmeket simán Oscarra szokták jelölni a fontos kategóriákban.

Na, erre kétféle reakciót tudok elképzelni a szavazók részéről. Elutasítást, hogy ne akarjanak bűntudatot kelteni bennük, vagy belátást, hogy jobban nyissanak a popcorn-mozi irányába. Hogy mi lesz, az a jövő zenéje. De hogy őszinte legyek, ez nem csak a Fekete Párducra igaz. Jól látszik, hogy nincs igazi éllovasa ennek a szezonnak, minden film mellett pont annyi az érv, mint az ellenérv. Mostanában ez szokatlan, és lehet, hogy a hamarosan tömegével érkező kritikai díjak majd változtatnak ezen, de egyelőre ez egy bizonytalan szezonnak tűnik, amiből a remake remake-jének remake-je ugyanúgy kikerülhet győztesen, mint a kis spanyol nyelvű film vagy a fordított Miss Daisy sofőrje vagy az űrfilm, ami nem űrfilm. De az is lehet, hogy mindent legyőz a szerelem. Vagy a történelem. Vagy egy szuperhős…

Forrás: FILMTEKERCS