Tomas Alfredson: Låt den rätte komma in
Gondolom, senki nem bánja, ha TIFF-es utórezgésként a fesztivál – és most meg merem kockáztatni a szót – legzseniálisabb filmjéről írok. Ha egy film megérdemli a pozitív kritikát, és ráadásképp még néhány szép szót, akkor ez biztosan az. Barátságos, nem mindennapi vámpírsztori a barátságtalan, zord skandináv filmek világából.Kicsit féltem az idén a svédektől.
Alaposan rám ijesztettek a fesztivál második napján, amikor megnéztem A pingpong királya című 107 perces csalódást. Tehát viszonylag megszeppenve és pesszimistán ültem be a moziterembe, ám úgy alakultak a dolgok, hogy (számomra) a fesztivál legjobb filmje kerekedett ki belőle. A horror műfajában szorgalmasan tevékenykedő svéd író, John Ajvide Lindqvist saját regényét formázta át forgatókönyvvé, majd Tomas Alfredsonnal karöltve vágott bele a megfilmesítésbe.
A történet úgy indul, hogy a mindenki által csúfolt és zaklatott kis szőke Oskar (Kåre Hedebrant) összebarátkozik egy különös, barna kislánnyal, Elivel (Lina Leandersson). A lány többé-kevésbé 12 éves, akárcsak ő, soha nincs rajta lábbeli, mégsem fázik a hóban, és különös szagot áraszt. Mindezek ellenére Oskar nagyon megkedveli, ám Eli kijelenti, hogy ők soha de soha nem lehetnek barátok. Mivel a lányban van egy kis arab színezet, arra gondoltam, hogy most megint jön a siránkozás, hogy muzulmánok vagyunk, és nem barátkozhatunk szőke, bennszülött svéd kisfiúkkal. De ilyesmiről szó sincs! Eli megjelenésével néhány különös gyilkossági eset is felüti a fejét, melyek egyikét közeliből nézhetjük végig: egy férfi elvágja felakasztott áldozata nyakát, hogy vérét egy bidonkába csurogtathassa. Vajon kinek van szüksége arra a sok vérre? Nem ez a nagy titok a film során, hiszen perceken belül kiderül, hogy Eli igazából egy vámpír.
Két gyerek között kialakuló barátság (majd szerelem) gyönyörű története ez, ami teljességgel szakít a jól megszokott, tradicionális cselekményekkel. A vérszívás pozitív cselekvésként tűnik fel, az emberölés meg egy szükséges rossz – ez Eli világa, ahová megpróbálja beengedni a kis Oskart. Az egész történet olyannyira természetesen van előadva, hogy megfeledkezünk önmagunkról, és még azt is elhisszük, hogy vámpírok valóban léteznek, és bármelyik pillanatban beköltözhetnek a mi szomszédságunkba is. Azt is elhisszük, hogy létezik olyan barátság (és szerelem), ami minden próbát kiáll és mindörökké tart. Elhisszük – amíg a filmvégi feliratok fel nem bukkannak.
A szemet gyönyörködtető, hólepte képek sokasága (még ha néha holttestek is bukkannak elő innen-onnan), meg Oskar szőke kis feje egy percre sem feledteti el, hogy északon járunk. Az sem mellékes, hogy a stockholmi külváros adottságai rendkívül jól mutatnak ebben a filmben. Emellett a két apró főszereplő is nagyszerűen játszik. Meg is lepődtem, amikor utólag olvastam, hogy mindkettőnek ez volt az első filmbéli szereplése. Ennél jobban nem is kezdhettek volna.
Ha jobban belegondolok, mintha a Drakulát keresztezték volna a Könyörtelenekkel (Ondskan), és megspékelték volna még egy kis romantikával és perverzióval. És nem is akárhogy: szemtágító és szívszorító élmény, nemcsak vámpíroknak!
Engedj be! – Teljes film
[Forrás]